10 hónapos vagyok már!

Sziasztok!

Repül az idő, már 10 hónapos vagyok! 75 cm hossz, 9,1 kg és 2 teljes fog + a 3. fogamból egyelőre csak egy kis rece bújt ki.....ezekkel rendelkezem.

Most, hogy már ilyen nagy vagyok, úgy döntöttem, immáron élénkebb társasági életet kívánok élni. Ennek fényében e hónapban több vendéget is fogadtam.....a cimborákat mind felsorolni és bemutatni nem tudnám, ezért választanom kell...hm...hm...nehéz döntés. De íme a befutó, Dani lovag, aki odáig van értem, és hever a lábaim előtt.

Mozgásból újfent előre haladtam. A felállás után elsőként az esést gyakoroltam....csak háromszor volt nagy csattanásom a parkettán, ugyanis amikor a kanapé melletti felállásból vissza akartam ülni a popimra, az nem ment elsőre és elestem és volt nagy sírás :(. De nem én tehetek róla, olyan csúszós volt a talaj! Újabb nagy puffanások helyett inkább addig-addig gyakoroltam az állásból leguggolást, leülést és letérdelést, szépen óvatosan lassan, ahogy az anyu is mondta, hogy mostanra már mindegyik szépen megy és nincs több földre zuhanás.

Ja, és képzeljétek, már a pici lépkedés is megy, a kanapé mentén szépen végigtipegek. Az anyuval azt kell játszanom, hogy amikor felállok, akkor az anyu odakészít nekem játékot a kanapé egyik végére, majd azt kéri, hogy menjek el érte, és én el is megyek. Csak az a fura, hogy utána egy másik játékot tesz az ágy másik végére, és azt mondja, hogy most meg azért menjek el... és ezt csinálja felváltva. Hát én mindig odamegyek a játékokért, ha már ennyire szereti ezt a játékot az anyu, hiszen láthatóan olyan boldog, amikor odaérek, hogy örömében még tapsol is!

A mászást már extra gyorsan űzöm. Állítólag folyton teperek valahová, és akkor vagyok a leggyorsabb, ha valami vaj van a fejemen és rosszaság történt, mert akkor egyszerűen elfutok a helyszínről. Az igaz, hogy az anyu elég ijedős típus, és hajlamos azt hinni, hogy ha túl nagy a csend vagy hirtelen megindulok gyors mászásban valahová, akkor valami nem stimmel. De szerintem az egyáltalán nem volt nem stimmelés, hogy egyszer eltéptem a papír állólámpabúrát vagy hogy párszor kiszedtem a virágföldet a helyéről... ez mind-mind csak próba, hogy megtudjam milyen anyagból vannak ezek! Igen! És ha elfelejtem milyenből is, akkor újra kell próbálnom. És különben is, nagyon gyenge anyagú volt az a lámpabúra, és a virágföld pedig túlságosan tele volt a cserépben; hát ezért történtek ezek.

E havi új tudományom a tapsolás. Anyu tanított meg tapsolni, nagyon tetszik nekem, ezért sokszor tapsolok......főleg az a jó, amikor jó nagy csattanás sikerül. Az viszont kár, hogy ha ezt másnak is megmutatom, akkor lelesik és leutánoznak...hm...hát lehet ezentúl nem mutatom meg senkinek, csak akit szeretek, mert a végén még mindenki ezt fogja csinálni!

Nézzétek csak! Itt vagyok pár képen a tesókáimmal, épp együtt játszunk. Nagyon szeretek velük játszani, mert szeretnek engem, és én is őket. Ezt meg is mondom nekik mindig, hol azzal, hogy azt mondogatom nekik hogy "te-te-te-te-te", hol tapsikolást mutatok nekik, hol pedig nyálcsurgatást. No ez mind azt jelenti!

Az apuval is nagyon szeretek játszani, ő nagyon gyorsan megkacagtat. Dobál, forgat, emelget és sok -sok puszit ad. Van a nyakam alatt egy pont, amit ha megérint a szőrös állával, rögtön nevetek. Egyébként is jóban vagyunk, klassz, ahogy kerget: "elkaplak", amire én iszikiri, gyorsan elmászom, majd gyorsan a földre lapulok, álcázom magam, nehogy észrevegyen. De persze ilyenkor éppen az a jó, ha utolér, és kezdjük előröl az egészet. Tudom már azt is, ha az apu megy dolgozni, mert olyankor nagyon kiöltözik és fura illatot tesz magára. Hát én azt nem szeretem, amikor elmegy. De az nagyon jó, amikor anyuval várjuk amikor hazaér, halljuk, hogy jön fel a lépcsőházban, én már előre ugrándozom és berregek. Amikor megölel, az olyan jó!

Mostanában annyira izgat minden, ami körülöttem van, hogy nehezen akarok aludni, valahogy nem jön álom a szememre. Ezt a szüleim furcsállják, talán picit mérgesíti őket, hogy huszonhetedszer is felállok az ágyamban, kinyúlok az ajtó melletti halvány fénycsík felé és finom kaparással és gőgicséléssel jelzem nekik, hogy itt vagyok ám, nem alszom. Lehet, hogy ezen majd változtatnom kell, mert mostanában olyan karikás a szemük, folyton ásítoznak és azt emlegetik, hogy kisebb koromban milyen egyszerűen elaludtam. De mit csináljak, ha egyszer annyival érdekesebb az, ami a másik szobában történik!

No, elköszönök, beköszöntött az ősz és hidegebbre fordult az idő, rohanok valami új dögös őszi rucit venni.

Puszi Nektek,

Franka